kép címe

Group of Five

Friss topikok

Pjotr Verhovenszkij

Álom 02

 

Egy nagy, ótvar módon terebélyes segget látok. Térkép nekem e háj. Saját seggem, éjféltájra így megduzzadt. Telibeszarnék egy vizilovat. Így, baziseggel ébredek álmomban. Kikotródok a lepratelep szélére, kicsit meglepődöm, hogy a mi a ráknak kell még álmomban is ilyen lepattant szarban lakni, majd kezet mosok egy frissen leölt zebra nyaki ütőeréből csordogáló vérrel. 

Elindulok reggeliért. Egy fetrengő ember, olcsó apaprojekció fekszik szépen felokádva az asztalra. Megdézsmálom kicsit a rothadó tüdejét. Éhségem csillapítva, tettrekészen nézek az újabb nap elébe. Rákos, pincében tartott gyermekek rohangálnak körülöttem, s jókedvük önkéntelenül is rámragad. Nevetve perdülök táncra, leprás szutykokkal bújj bújj zöld ágat dalolunk. Mikor fáradok, egy vidám hatéves forma gyerek seggéből kitépek egy csomag kokaint, majd kis faszára szórva benyalom az egészet. 

Selyemkendőket, finom szőlőket, puha melleket fantáziálok. De itt hideg van. Magamra kapom a kisnyugdíjasok hátbőréből varrt jégeralsómat, és elbiciklizem az Aréna Plázába. Bemegyek, besétálok a közepébe, a mozgólépcső orráig, s ott felszabadultan okádok mindenki arcára. A padlóra. A takarítókra. Apám féligemésztett tüdejét beleköpöm egy járókelő szájába. 

Riadtan ébredek.

Szólj hozzá!


Pjotr Verhovenszkij

Álom 01

 Budapest reggel. Felhős, méhből sercegő fingszag, okádék foszló gennypárna emberek mindenhol. A rendőrség hívást fogad. Gyors kattogás, telefon, telefon, telefon, tanácstalankodás, Pintér Sándor összes maffiakapcsolatának azonnali, ámbár eredménytelen mozgósítása. Lassan kiderül, mi történt. Egy magát felfedni nem kívánó terrorista elrabolta a szent koronát. A gecibe'. 

Az ország gyűlése immidiőtli kinevezi Smitt Pált egy halálos kutatóosztag élére. Volt kommandósok, nemzetgazdasági szakemberek, politikusok elhagyott zabigyerekei, és Áder János alkotják a csapatot. Térképet készítenek, azon ilyen színes gecikkel pöttyöznek össze-vissza, aztán valaki felfedez egy mintát, és mindenki elszalad a titkos raktárba. Ott már elő van készítve egy magánrepülőgép, meg egy fehér limuzin a gonosz fattyaknak. A nemzet katonái megérkeznek, tűzpárbaj. Mindenki elhajózik a faszba a Sztükszön, egyedül a Smitt Pál marad életben. Előveszi a hivatali audija csomagtartójából a feszületre hegesztett gépkarabélyt, meg a boxert amit még Gönc Árpád faragott a szent jobból neki. Egy ajtó maradt zárva, koronarejteknek tűnően, így arrafelé slattyog.

 

Bekúrva a masszív, ódon hatású faajtót, amelyre valaki fekáliával kevert magzatvízzel az M, S, Z, P betűket festette, rettenetes kép tárul a szeme elé. Teréz anya, az aki már meghalt, egy olyan fürdőruhában amit már nem hordanak épp egy elefánt levágott patáját rágcsálja. Mellette Sólyom László ganét túr. Orbán Viktor egy amerikai tengerészgyalogossal valami sötét és titkos tervet szövöget a sarokban, a szoba közepén pedig megkötözve Meggyesi Péter ül.

Smitt Pál felmérte a helyzetet. De kurvára fingja nincs mi a kurva isten van itt, úgyhogy megkérdi rádión a Kokót. Kokó leküldi az ívet, hogy ezt most neki kell meglépni, mert ennek az összeesküvésnek a szálai messzire vezetnek. Namost, ebből a helyzetből egyféleképp lehet jól kijönni, ha az ember köztársasági elnök módjára viselkedik. Smitt Pál lehunyta szemét, s arra a sokmillió emberre gondolt, akiknek ő volt a mindene. Még olimpikon korában, a doppingvizsgálatok kijátszása végett a faszába operált rézkürtőn keresztül képes volt igen távoli helyekről is meghallani az emberek imáit. Szemébe könnyet csalt a feltétlen szeretet, és az iránta való jóindulat. Még a pöcse is felállt. 

Egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig tartott e néma kéj, aztán ártatlannak tűnő, búgó hangján megkérdezte Viktort, hogy mi a rák folyik itt. Míg hallgatta a pszeudo-interpellációs felszólalás köpönyegébe bújtatott burkolt baráti jótanácsokat, alig észrevehetően zsebébe túrt. Hirtelen mozdulattal előkapott egy mohával sűrűn borított alkotmánybírósági jogértelmezést, és Sólyom László elé lökte. Az, mint láncától szabadult vérszomjasra manipulált génkísérlet egy posztapokaliptikus világról szóló filmalkotásban, őrjöngve vetette magát a papírdarabra. S innentől az egész már történelem. Az események maguktól zajlottak le, nem volt szükség semmilyen furmányra a továbbiakban. Teréz anya, a nő aki már meghalt, annyira felizgult a szarosképpel jogot értelmező ember látványától, hogy Meggyesi Péter kioldozott jobbjával kezdte magát izgattatni. Figyelme elterelődését kihasználva Smitt Pál ekkor teljes erejéből gyomorszájon baszta a Meggyesit, akinek szétrepedő beléből kihámozta a koronát. Fejére téve a bélsáros gedvarépát, odabiccentett Orbánnak, aki térdre ereszkedvén parancsokat lesett. Az amerikai tengerészgyalogos főbelőtte magát, miután felesége közölte vele telefonon, hogy épp egy kaftános köcsög faszán lovagol, akit egyébként gántánámóban épp a férj kényszerített arra, hogy Szalai Annamáriáról készült meztelen képekre maszturbáljon, miközben egy kétfejű hiéna heréit nyalogatja. Teréz anya, a halott asszony, a kiömlő agyvelőt sikosítóként használva felkúrta Meggyesit, az embert aki már meghalt az aszott méhébe. Smitt Pál utasította Orbán Viktort, hogy a zsebében lévő, levágott csövű puskával pörköljön egyet kettőt alájuk, oszt utána kézenfogva elmentek a legközelebbi mekdonaldsba. 

Grillusz Vilmos mindeközben az előre odakészített, ám dramaturgiai fontosságát jól álcázó magánrepülőgép fedélzetén kínrímeket faragott.

Szólj hozzá!


Pjotr Verhovenszkij

Etűdök Magyarországra 01

 

A sziréna és a légkalapács a magyarok vuvuzelája. Akkor jutott eszembe ez a mondat, mikor a valaha Margit hídnak nevezett objektumról lépdeltem ráfelé Pestre. Útközben araszolgatva a másfél babakocsi szélességű gyalogátkelőn, mely jelenleg mintegy a jelképeként szolgál Budapest közlekedési hálózatának, volt időm s kedvem is számba venni egy-két jellegzetességét a Honnak. Vegyük például rögtön e hídat, mely mostanság oly sok embernek jelent munkát, vagy legalábbis jövedelmet, hogy a Szépvölgyi út magasságából tekintve még a Parlament is csalóka módon mintegy összekucorodik a háttérben. Fáradtnak tűnő munkások csoportja unottnak ható tekintettel mered a járókelők rendületlen sodrára. Egy kazettás magnó Pataki Attila lelkéből cafatokat szakít ki. A mintegy hatezer liter, fémpalackokba zárt folyékony oxigén rengetegében megbújva élőnek tűnő lényekre akadhatunk. Biztonsági őrök, negyvennégyes betűmérettel nyomtatott márkajelzések alól kitekintgető nem is tudom, talán civil összekötők, ing-nadrágok, mobiltelefont marokban hordó határtapasztalatai az emberi ízléstelenségnek. A Hídon zajló munkálatokat állóképek formájában érzékeljük. Installáció, hagyja el számat e szó félhangosan, s szinte látom amint egy Combino villamos hőségriadóban mért átlagsebességével hasít bele a sötétségbe. Tekintetemmel hiába keresem annak a légkalapácsnak az érzéki lenyomatát, melyre a fülsiketítő zajból kényszeredett módon logikailag következtetek. Amit látok, az merengő emberek csoportja, csoportjainak halmaza, gépek amelyek szintén összeterelve várnak valamire, eldobott szerszámok, elsuhanó buszok és villamosok. A biztonsági szolgálat egyik munkatársa, tekintetét engesztelhetetlenül vetve cipője orrára - mintha épp elgondolkodott volna a Nagy Imre sors felett -, hirtelen rámnéz, bele az objektivbe, s elmosolyodik. Majd a fixirben az arcára fagy a mosoly jut eszembe, s én is boldoggá válok egy röpke pillanatra.

 

Ma, Magyarországon tényleg adekvát a „hogy vagy?” kérdésére azzal válaszolni, hogy lángolva lekacsázunk egy pillérről? Vagy csak azért vagyunk ilyen kiábrándultak, mert épp elhagyott a szeretőnk? Nemtudom. De mielőtt válaszolnánk, érdemes egy sétát tenni a Jászai Mari térre, s megtekinteni azt a virágoságyat, mely a szükség pillanataiban oly nagy hasznára válik némely honfitársunknak. Vagy elsétálni a Kálvinra, csodálni egy buszmegállót, melynek építése másfél éven át, legalább húsz embernek jelentett napi szinten elfoglaltságot, s melyet mi magunk, a legnagyobb rosszindulattal is, részegen, egy éppen fogyókúrázó informatikus-könyvtáros segítségével, a Szegedi Tudományegyetem rektorának szolgálati kocsiját vezető sofőr félhavi fizetéséért, hamarabb összetákolnánk, mint Mesterházi Attila egy vállalható fizimiskát . Egy Habsbro barkácskészlettel. Legalábbis ezt gondoljuk. S talán a kimerültség, talán csak az irigykedés, vagy az emberi rosszindulat miatt, de úgy gondolom nem borzasztó így képzelni. Úgy gondolom nem tekinthető puszta rosszindulatnak, ha a lépten nyomon orrunk alá dörgölt kilátlástalanság, valamifajta rezignált vegetációja a közösségnek arra sarkall minket, hogy ha csak a mellettünk haladó ember felé fordulva is, de kifejezzük rosszallásunkat. Emberi és állampolgári kötelességünk kinevetni, gúnyt űzni mindezen dolgokból, ily módon legalább az első lépést megtéve afelé, hogy a közönyön túl valamiképpen viszonyuljunk a minket körülvevő világhoz. Ez nem egy etika parancsa, nem egy morális elvárás, hanem önmagunk közösségi lényként való megélésének feltétele.

A Margit Hídon haladva, látva azt a semmit, ami bevonja, rátelepszik, és maga alá temeti az emberi alkotókészség minden formáját, nyílvánvalóan senki nem fog átugrani a korláton és valamifajta zsigeri méltatlankodás okán elkezdeni dolgozni. De ugyanezen zsigeri méltatlankodás igenis késztethet arra hogy megálljunk egy röpke pillanatra, ránézzünk az épp szembejövőre, még ha az történetesen egy norvég turista is, és azt mondjuk, „ez katasztrófa”. Szüksége van a hazának arra, hogy lássuk, felismerjük, és merjük kimondani, hogy ez így rossz. És pusztán azért rossz, mert rosszul érezzük magunkat, mikor látjuk és tapasztaljuk. Mikor benne élünk.

És ezen a tényen még az sem változtat, hogy történetesen mi magunk boldogok vagyunk, hogy a Hídról lelépve a szeretőnk vár, hogy épp megkaptuk azt az állást, amire régóta áhitoztunk. Nem, mert az a másfél ezer lépés Magyarországon amit az imént épp megtettünk, hacsak egy pillanatra is, de el kell hogy némítsa a felhőtlen jókedv és öröm torkunkat csiklandozó kacaj-szólamait.

Persze lehet hogy tévedek, és Budapest jó hely, sőt. Minden este reménykedve tekintünk a távoli közeljövőbe, s vadászsólymok módjára felröptetjük a High Five-okat, melyek a legapróbb öröm morzsákra is veszett vadászkutya módjára csapnak le. Két, három évvel ezelőtti akciós divatkatalógusok teljes kollekcióit áldozzuk fel laminált lapokból összeszegelt dj pultok oltára előtt egy jobb szám, vagy egy megfelelő partner reményében. Céges mobiltelefonokkal űzzük egymást egyik helyről a másikra, kocsmáról kocsmára, és ha egy szombat este egymásra állítanánk a Budapesten található vidám fiatalokat, a belőlük képzett oszlop elérne a Holdig. Mégis, mikor hazatérve a tükörben megfáradt, meggyötört szemembe nézek, hirtelen oly távolinak tűnik az a jólformált mell, melyet alig egy órája formáztam tenyéralakúra, hogy - . Kedvem lenne bontani egy sört, de inkább lefekszem. Este álmodom, s reggel kelek.      

 

Szólj hozzá!