A sziréna és a légkalapács a magyarok vuvuzelája. Akkor jutott eszembe ez a mondat, mikor a valaha Margit hídnak nevezett objektumról lépdeltem ráfelé Pestre. Útközben araszolgatva a másfél babakocsi szélességű gyalogátkelőn, mely jelenleg mintegy a jelképeként szolgál Budapest közlekedési hálózatának, volt időm s kedvem is számba venni egy-két jellegzetességét a Honnak. Vegyük például rögtön e hídat, mely mostanság oly sok embernek jelent munkát, vagy legalábbis jövedelmet, hogy a Szépvölgyi út magasságából tekintve még a Parlament is csalóka módon mintegy összekucorodik a háttérben. Fáradtnak tűnő munkások csoportja unottnak ható tekintettel mered a járókelők rendületlen sodrára. Egy kazettás magnó Pataki Attila lelkéből cafatokat szakít ki. A mintegy hatezer liter, fémpalackokba zárt folyékony oxigén rengetegében megbújva élőnek tűnő lényekre akadhatunk. Biztonsági őrök, negyvennégyes betűmérettel nyomtatott márkajelzések alól kitekintgető nem is tudom, talán civil összekötők, ing-nadrágok, mobiltelefont marokban hordó határtapasztalatai az emberi ízléstelenségnek. A Hídon zajló munkálatokat állóképek formájában érzékeljük. Installáció, hagyja el számat e szó félhangosan, s szinte látom amint egy Combino villamos hőségriadóban mért átlagsebességével hasít bele a sötétségbe. Tekintetemmel hiába keresem annak a légkalapácsnak az érzéki lenyomatát, melyre a fülsiketítő zajból kényszeredett módon logikailag következtetek. Amit látok, az merengő emberek csoportja, csoportjainak halmaza, gépek amelyek szintén összeterelve várnak valamire, eldobott szerszámok, elsuhanó buszok és villamosok. A biztonsági szolgálat egyik munkatársa, tekintetét engesztelhetetlenül vetve cipője orrára - mintha épp elgondolkodott volna a Nagy Imre sors felett -, hirtelen rámnéz, bele az objektivbe, s elmosolyodik. Majd a fixirben az arcára fagy a mosoly jut eszembe, s én is boldoggá válok egy röpke pillanatra.
Ma, Magyarországon tényleg adekvát a „hogy vagy?” kérdésére azzal válaszolni, hogy lángolva lekacsázunk egy pillérről? Vagy csak azért vagyunk ilyen kiábrándultak, mert épp elhagyott a szeretőnk? Nemtudom. De mielőtt válaszolnánk, érdemes egy sétát tenni a Jászai Mari térre, s megtekinteni azt a virágoságyat, mely a szükség pillanataiban oly nagy hasznára válik némely honfitársunknak. Vagy elsétálni a Kálvinra, csodálni egy buszmegállót, melynek építése másfél éven át, legalább húsz embernek jelentett napi szinten elfoglaltságot, s melyet mi magunk, a legnagyobb rosszindulattal is, részegen, egy éppen fogyókúrázó informatikus-könyvtáros segítségével, a Szegedi Tudományegyetem rektorának szolgálati kocsiját vezető sofőr félhavi fizetéséért, hamarabb összetákolnánk, mint Mesterházi Attila egy vállalható fizimiskát . Egy Habsbro barkácskészlettel. Legalábbis ezt gondoljuk. S talán a kimerültség, talán csak az irigykedés, vagy az emberi rosszindulat miatt, de úgy gondolom nem borzasztó így képzelni. Úgy gondolom nem tekinthető puszta rosszindulatnak, ha a lépten nyomon orrunk alá dörgölt kilátlástalanság, valamifajta rezignált vegetációja a közösségnek arra sarkall minket, hogy ha csak a mellettünk haladó ember felé fordulva is, de kifejezzük rosszallásunkat. Emberi és állampolgári kötelességünk kinevetni, gúnyt űzni mindezen dolgokból, ily módon legalább az első lépést megtéve afelé, hogy a közönyön túl valamiképpen viszonyuljunk a minket körülvevő világhoz. Ez nem egy etika parancsa, nem egy morális elvárás, hanem önmagunk közösségi lényként való megélésének feltétele.
A Margit Hídon haladva, látva azt a semmit, ami bevonja, rátelepszik, és maga alá temeti az emberi alkotókészség minden formáját, nyílvánvalóan senki nem fog átugrani a korláton és valamifajta zsigeri méltatlankodás okán elkezdeni dolgozni. De ugyanezen zsigeri méltatlankodás igenis késztethet arra hogy megálljunk egy röpke pillanatra, ránézzünk az épp szembejövőre, még ha az történetesen egy norvég turista is, és azt mondjuk, „ez katasztrófa”. Szüksége van a hazának arra, hogy lássuk, felismerjük, és merjük kimondani, hogy ez így rossz. És pusztán azért rossz, mert rosszul érezzük magunkat, mikor látjuk és tapasztaljuk. Mikor benne élünk.
És ezen a tényen még az sem változtat, hogy történetesen mi magunk boldogok vagyunk, hogy a Hídról lelépve a szeretőnk vár, hogy épp megkaptuk azt az állást, amire régóta áhitoztunk. Nem, mert az a másfél ezer lépés Magyarországon amit az imént épp megtettünk, hacsak egy pillanatra is, de el kell hogy némítsa a felhőtlen jókedv és öröm torkunkat csiklandozó kacaj-szólamait.
Persze lehet hogy tévedek, és Budapest jó hely, sőt. Minden este reménykedve tekintünk a távoli közeljövőbe, s vadászsólymok módjára felröptetjük a High Five-okat, melyek a legapróbb öröm morzsákra is veszett vadászkutya módjára csapnak le. Két, három évvel ezelőtti akciós divatkatalógusok teljes kollekcióit áldozzuk fel laminált lapokból összeszegelt dj pultok oltára előtt egy jobb szám, vagy egy megfelelő partner reményében. Céges mobiltelefonokkal űzzük egymást egyik helyről a másikra, kocsmáról kocsmára, és ha egy szombat este egymásra állítanánk a Budapesten található vidám fiatalokat, a belőlük képzett oszlop elérne a Holdig. Mégis, mikor hazatérve a tükörben megfáradt, meggyötört szemembe nézek, hirtelen oly távolinak tűnik az a jólformált mell, melyet alig egy órája formáztam tenyéralakúra, hogy - . Kedvem lenne bontani egy sört, de inkább lefekszem. Este álmodom, s reggel kelek.
